Ha létezik olyasmi, hogy kollektív történelmi nosztalgia, akkor számunkra az 1867-es kiegyezéstől az I. világháború 1914-es kitöréséig tartó közel öt évtized, a boldog békeidőknek is nevezett időszak a legesélyesebb e nosztalgia megidézésére. A felszín alatt megbúvó feszültségek ellenére Magyarország kétség kívül a Monarchia éveiben hagyta végleg maga mögött a feudalizmust és lépett a polgári fejlődés útjára.

Ehhez persze kell a megfelelő „történelmi helyzet” is, amelynek – az osztrákokkal való kiegyezésen túl – két legfontosabb pillére az évszázadok óta szokatlan európai béke és az ipari forradalom második hulláma volt. Ez utóbbi már nem egyszerűen az iparosodást, hanem a nagyipar, a tömegtermelés megjelenését hozta el. Felgyorsult a világ, minden egyszerűbb és gyorsabb lett, az ipari találmányok megjelentek a mindennapi életben, a lakások kényelmesebbek, komfortosabbak lettek, egyre több helyen volt villanyvilágítás, telefon. A háztartási munka is könnyebbé, gyorsabbá vált, még ha csak mechanikus működésű is, de már volt mosógép, a háziasszonyok dolgát jégszekrény és üzletekben megvásárolható készételek könnyítették meg.

A társadalom egyre szélesebb rétege élt jobban, mint az előző generáció, egyre többeknek lett egyre több szabadideje – ami korábban ismeretlen fogalom volt – amit szórakozásra, művelődésre fordíthatott. Hétvégeken kirándulók lepték el a Budai-hegyeket, nyaranta üdülők tízezrei a Balaton-partot. A gyors tempóban kiépült vasúthálózaton pedig órák leforgása alatt lehetett eljutni az ország távoli részeibe, Erdélybe, vagy akár az Adriára. A tehetősebbek meg már saját automobiljaikon furikáztak.
Egyre többen adták fejüket szabadidős sporttevékenységre, egyre-másra alakultak a kerékpáros, tenisz-, lövész- és természetjáró klubok. Persze voltak olyanok is, akik megelőzve Churchillt a „no sport” elvét vallották, és sporttársaikat megszégyenítő szorgalommal járták a különféle vendéglátóhelyeket Pest belvárosának orfeumaitól a legendás kávéházakon át a zugligeti kiskocsmákig. A vendéglőbe járás ugyanis a monarchia idejében már nem számított luxusnak, egyre többen engedhették meg maguknak, hogy betérjenek valahová. Választék pedig volt bőven csillogó tükrös kávéháztól kopott bádogpultos bögrecsárdáig.

Persze, az Osztrák–Magyar Monarchia sem volt tökéletes államalakulat, sőt. Az azonban nehezen vitatható, hogy Magyarország egész történelme során a leggyorsabb és leglátványosabb fejlődését akkor élte, és ezt többségében a polgárai is így érezték. Nem véletlen, hogy már az 1920-as évek elején nosztalgiával emlegették ezt az időszakot.

A békeidők boldog éveiben aranyélete volt a pesti polgárnak. Nehéz volt a megélhetés akkor is, de ha agyondolgozta is magát az ember, bármikor jött ki hivatalából, nappal, este vagy éjjel, mindenkor megtalálta a maga megszokott szórakozóhelyét, legyen az kávéház, vendéglő vagy cukrászda, az ízlések különbözősége szerint, ahol kipihenhette a végzett munka fáradalmait és másnap újult erővel folytathatta pályáját az élet rögös országútján. Ez, hogy a munka után alkalom nyílt a megfelelő szórakozásra, ez tartotta ébren az emberekben nemcsak a lelket, hanem óvta az idegrendszert is, amire különösen a háború zivatarai között nagy szükség volt.
(Pesti Hírlap 1922. augusztus 2., fotók: Fortepan)